…s akkor Beelon fejet és térdet hajtott az égi hatalmasság előtt.
- Követem parancsaid Thrillion ura - szólott. Azután vakító fényesség támadt, s az isten eltűnt. Hagyott azonban egy gyűrűt Beelonnak, mely azóta hűen segíti klánját. Eme gyűrű kettéválik, valahányszor arra érdemes új tag húzza ujjára. És Beelon nekiindult, hogy teljesítse választott ura akaratát, testben és lélekben megerősödve. És számosan csatlakozának hozzá útja során, mely…
Részlet az Inkvizítorok Klánjának Szent Könyvéből


Kleeros meglapult a rég kidőlt fa csonkja mögött. Néma düh emésztette, ahogy a marakodó férfiakat figyelte az ösvény fordulójában. A három gyanútlan utazó ideális zsákmánynak tűnt még néhány perce is. Ám a fél tucat erdei rablótól lopni… nos, az már egészen más volt. Kleeros a sorsot káromolta, miközben kénytelen volt végignézni, hogyan osztoznak meg már-már biztosra vett hasznán a haramiák.
- Ez eltart alkonyatig - gondolta végül lemondóan, s óvatosan kényelembe helyezte magát a tuskó takarásában. Fejét a korhadó kéregnek támasztotta, s fél füllel az útonállókra figyelve várt.
Végül kis híján este lett, mire a rablók eltűntek a kifosztott holttestek mellől, s Kleeros odaóvakodott. Érzékeny ujjaival ő is végigkutatta a testeket, bár kifejezetten irtózott a vérontástól. Próbált nem a véres sebekre nézni, s gondosan ügyelt, nehogy találkozzon pillantása az üveges tekintetekkel. Ahogy sötétedett, kezdett egyre inkább kapkodni. Még sosem járt az erdőben, az ő terepe a városi forgatag volt, most is csak a különösen gazdag zsákmány reménye csábította a rengetegbe.

Persze a hulláknál nem talált semmit. A rablók a málhás lovakat is elvitték, de a ládákat kiforgatva bár, de otthagyták. Akárcsak a vásznakat és selymeket, amiknek semmi hasznát nem vették. Eredetileg sokat érhettek, de most szétszabdalva, földbe taposva már senki sem adott volna értük egy fityinget sem.
Kleeros azért végigtapogatta a ládákat is. Bár nem számított rá, hogy bármit is talál, az egyik ládánál megtorpantak ujjai egy alig észrevehető eltérésnél. Kívülről jól látszott a láda aljának illesztése, de belül háromujjnyival sekélyebb volt, mint kellett volna. Kleeros izgatottan előkapta kését és nekilátott lefeszegetni a deszkát. Sokáig tartott, és bele is izzadt, mert a mester nem fukarkodott a szegekkel, a szívós fa pedig igencsak ragaszkodott hozzájuk.

Jó félórás munkával azonban sikerült lefejtenie a láda alját. Az utolsó szegekkel már nem is bajlódott, csizmáját a résbe feszítette, ráállt a deszkára, s megemelte a ládát. A reccsenés hangja még őt is meglepte. Szíve a torkába ugrott, mikor eszébe jutott, micsoda vadak lakják az erdőt. Mostanra csaknem teljesen besötétedett, csak a nyugati horizonton látszott egy ujjnyi lángvörös csík.

Kleerosra hirtelen rátört a pánik. Felkapta a láda titkos rekeszéből kihullott fémdobozt és már-már futásnak eredt. De abban a pillanatban belé hasított, hogy másfél órányi út választja el a várostól. Megtorpant. Kétségbeesve nézett körül. Pillantása űzött vadként csapongott az ösvény körüli fák között. Ismeretlen neszek, zajok hallatszottak az egyre mélyülő homályból. Kleerost egy különösen közeli ágroppanás végül kizökkentette a félelem okozta dermedtségből. Egyetlen gondolat hajtotta, ahogy nekilódult. Fel!

Odarohant a legközelebbi fához, aminek elérhető magasságban voltak alsó ágai. Korábban sosem hitte volna, hogy képes ekkorát ugrani. Bár az ágak karnyújtásnyira fejmagasság felett voltak, a rettegés kitűnő hajtóerőnek bizonyult. A vastag ágat kinyújtott jobbja elvétette a sötétben, de végül néhány horzsolás árán sikerült megkapaszkodnia. Felhúzta magát az ágra és hátát a törzsnek vetve próbálta kifújni magát. Akkor vette csak észre, hogy a dobozt még mindig a bal kezében tartja. Olyan görcsösen szorította, hogy már fájt, de ennek a fájdalomnak csak most ébredt tudatára. Lassan megpróbálta kinyújtani az ujjait, de nem sikerült teljesen. Egyszer, még sihederként elkapták, mikor ellopott egy nyakláncot a vásárban. Egy hétig kellett büntetésből dolgoznia a földsáncoknál. Akkor érezte ezt a fájdalmat a kezében, az első nap után, amit ásással töltött. Az ujjai valósággal rádermedtek a lapát nyelére, és akkor sem tudta kinyújtani őket. Estére alig bírta elengedni a szerszámot. Azóta gyűlölte a földnek még a gondolatát is.

Nem gondolta volna, hogy pánik néhány pillanat alatt képes arra, amihez a lapátolásnak órák kellettek. S bár nem tartotta magát bátornak, azt sem hitte, hogy ennyire megijesztheti valami. Kuncogni kezdett, de mielőtt igazán kitörhetett volna belőle a feszültség, hangos mordulás hallatszott közvetlenül alóla és valami nehéz test zuhanása. Kleeros összerándult, aztán rémülten kapott az ág után; reflexszerű mozdulata nyomán kis híján lezuhant. Amint visszanyerte egyensúlyát, felhúzta a lábait az ágra, amin eddig lovagló ülésben ült. A fémdobozt az övébe tűzte és feljebb mászott, míg csak az ágakat elég vastagnak ítélte, hogy megtartsák. Félúton a fa csúcsa felé aztán befészkelte magát egy ágvillába és igyekezett úrrá lenni a remegésén.
A hold lassan felkelt, és nyomában ezüstös derengés kúszott végig az ösvényen. Az ösvényről egyetlen aprócska zaj sem hallatszott, s Kleeros elől az ágak eltakarták a talajt. Nem mintha nagyon kíváncsi lett volna, hogy mi is akarta elkapni. Csak azért imádkozott, hogy reggelre eltűnjön. Most, hogy már látott valamelyest, kezdett megnyugodni. Ebben a magasságban már ritkább volt a lombkorona, a levelek között besütött a hold.

A majdnem teljes korong már félúton járt a zenit felé, mire Kleeros keze nem remegett. Bár még korántsem volt teljesen nyugodt, a gondolatai már nem csak a torkán összezáródó állkapcsok és a halálfélelem körül forogtak.
- Még egy ilyen éjszaka - gondolta. - és én is úgy végzem, mint az a nyáladzó roncs a kapunál.
Hogy elterelje a figyelmét erről az eshetőségről, ami visszavezette volna a pánik ördögi köréhez, inkább előhúzta övéből a dobozt és a holdfénynél vizsgálgatni kezdte. A zár csupán egy kezdetleges kis szerkezet volt, az igazi védelem a láda dupla feneke volt. Vékony pengéjű tőrével gyerekjáték volt kinyitni a dobozt. Két ékszer hevert benne bársonybélésen. Ki volt alakítva a helyük, de ebben az őrült menekülésben kirázódtak a foglalatból. Az egyik egy gyűrű volt, valami fehér fémből, amilyet Kleeros még sosem látott, apró, tejfehér kövekkel az egyik peremén. A másik egy körömnyi rombusz alakú fémlemez volt, közepén egy nyitott szem vésetével. Az egyik csúcsán át volt fúrva, s apró karika fityegett benne. Kleeros megkapirgálta a körmével, aztán hozzá kocogtatta a tőre pengéjéhez. Csalódottan vette tudomásul, hogy nem csak látszik acélnak a lapocska, hanem az is.
- Végül is - vont vállat gondolatban. - Ez az Egyszarvú Asszony szimbóluma, s azt beszélik, hogy ő az erdőjárók patrónusa.
Előhúzta a nyakában lógó ezüstláncot és rákapcsolta a medált. Ártani nem árt, gondolta, és a gyűrűre nézett ismét. Biztos volt benne, hogy szép summát kaphat érte. Ha megéri a reggelt. Becsukta a dobozt és az ingébe dugta. Megborzongott, ahogy a hideg fém a bőréhez ért, s ez egyszerre rádöbbentette, hogy alaposan lehűlt a levegő.
- Még a végén meg is fázom - morogta zsémbesen és a holdra sandított. Sóhajtva állapította meg, hogy az éjszaka tetemesebb része még hátra van.

Mire felkelt a nap, Kleeros annyira elgémberedett, hogy alig tudott lemászni a fáról. Az ösvény tele volt karmos lábak nyomaival, amik nagyobbak voltak, mint a két tenyere. A kereskedők hullái eltűntek, s Kleerosnak feltűnt, hogy nem lát csontokat, s az éjszaka sem hallotta, hogy felzabálták volna a tetemeket. Miféle vadállat az, amelyik egy jól megtermett férfit csak úgy elcipel, s még csak nem is hallani, kérdezte magától megborzongva, s hálás volt, amiért nem talált rá választ. A további töprengés helyett inkább sietve megindult a városkapu felé, s nem kis mértékben ösztökélte, hogy nem tudta biztosan, csak éjszaka portyázik az az állat.
- Öt arany - mondta Dorvid harmadszorra is, s közönyösen bámult Kleerosra vizenyős kék szemeivel. Az apró, koszos kis helyiségbe a kocsma egyik hátsó ajtaján át lehetett bejutni - Dorvid többet is csináltatott, ahogy ő mondta, szűgség esetére. Kleeros összeszorította száját és egy pillanatig habozott.
- Hét - mondta aztán.
- Öt.
- Legyen hat. De ötért nem adom oda, inkább keresek rá vevőt magam! - és ezzel a kijelentéssel magát sikerült meglepnie.
- Hat - vont vállat Dorvid némi tűnődés után. Leszámolta Kleeros markába az érméket, eltüntette zsírpecsétes köpenye zsebében a gyűrűt és a másik ajtón át visszakacsázott a kocsmába. Kleeros egy pillanatig kábán meredt a becsapódó ajtóra, aztán a tenyerén csillogó érmékre. Lassan elmosolyodott.
- Na, így kell ezt csinálni - mondta és kiosont a város ismerős sötétjébe.

Másnap beköszöntött az ősz. Mindenféle előjel nélkül. Persze már jócskán vége felé járt a nyár, s az éjszakák is egyre hűvösebbek lettek, de a nappalok mindeddig melegek voltak, s az ég is ragyogó tiszta volt. Most azonban Kleeros csobbanásra ébredt. A szokatlan hangra felriadt; az ösztönei igencsak kifinomultak az utóbbi években.
- Mi a… - motyogta félálomban, aztán hirtelen tudatosult benne, hogy valami nagyon nincs rendben. - A rosseb!

Igyekezett csak szájon át levegőt venni, mert olyan gyomorforgató bűzt érzett, amilyet utoljára három éve, mikor a csatornarendszeren keresztül jutott be a Kereskedőnegyed egyik palotájába. A ház, aminek pincéjében kényelmes zugot rendezett be magának, a völgy mélyebb részén feküdt. A nagyobb esőzések alkalmával, mikor a folyó vízszintje megemelkedett, a pince víz alá került. Ezt azonban jó előre lehetett sejteni, s ilyenkor Kleeros még idejekorán átköltözött a Vár mögötti gabonaraktárak egyikébe. Korántsem volt olyan kényelmes, mint ez, viszont a földesúr számadója ügyelt rá, hogy sose ázzon be. Mivel a dombtetőn épült, akárcsak a Vár, az időnkénti árvíztől sem kellett tartani. A be és kijutás kissé körülményes volt, mivel jól őrizték, de Kleeros az évek során megbízható módszert dolgozott ki erre is.
Felkuporodott a szalmazsákjára és hatalmasat ásított. Rögtön megbánta. A tüdejébe áradó tömény bűz köhögésre ingerelte. Undorral bámulta a kőpadlót elborító jó kétujjnyi szennyvizet. Már most biztos volt benne, hogy a szalmazsákra soha többé nem tud lefeküdni.
- Amikor tegnap átjöttem a hídon, meg mertem volna esküdni, hogy alacsony a vízállás - gondolta. - Mi a fene történt odakint az éjjel?

Feltápászkodott, két hosszabb ugrással eljutott a pince feljáróig. Úgy ismerte a helyiséget, akár a tenyerét, még teljes sötétségben is könnyedén tájékozódott. Tudta, hol vannak ferde és kiemelkedő kövek, így viszonylag száraz lábbal ért el a létráig. Felmászott és óvatosan kilesett az ajtó egyik repedésén. Félhomály fogadta, alig hajnalodott még. És esett. Résnyire nyitotta a rozzant fatákolmányt, ami a gondos olajozásnak köszönhetően nem nyikorgott. Mivel alig kőhajításnyira emelkedett a városi őrség laktanyája, Kleeros fontosnak tartotta az észrevétlenséget minden lehetséges módon biztosítani. Bár az istállót közel sem őrizték olyan jól, mint a főépületet, különösen, mióta alig fél tucat állatot tartottak benne, azért a ki- és bejutás továbbra sem volt veszélytelen. A pincéje viszont mindeddig a legbiztonságosabb hely volt a városban, amit Kleeros el tudott képzelni. Ámbátor eleinte sokat tűnődött rajta, vajon miért is kell egy istállónak pince?

Szerencsére a szakadó eső az őröket is fedél alá kergette, így háborítatlanul surranhatott ki az utcára. Percek alatt bőrig ázott, amit így álmosan és rosszkedvűen felettébb rosszul tűrt. A dokkok felé indult, az ottani lebujok ugyan alig jobbak, mint szennyvízzel elöntött pincéje, viszont szárazak és melegek voltak. Csak félúton jutott eszébe, hogyha a folyó valóban felduzzadt, akkor mostanra a rakpartot is ellepte a víz. Káromkodva megtorpant és behúzódott az egyik sikátorba. Itt nem esett az eső, mert a tetők szinte összeértek, viszont fújt a szél. Kleeros rögtön reszketni kezdett.
- Mi a fenét csináljak? - vacogta maga elé. Mint egy megvilágosodás, ötlött fel benne a megoldás. - Jiana!
Ebben az ítéletidőben, s ilyen korán biztosan nincs vendége a lánynak, s ha be tud osonni a szobájába anélkül, hogy a vén lotyó észrevenné, puha ágyhoz, száraz ruhához és némi öleléshez is jutna reggelig. Elvigyorodott a félhomályban és elindult a Kereskedők utcája felé. Szerencsére útba is esett, kicsivel volt feljebb, mit a dokkok. A reggelig hátralévő órákat tervezgetve fordult be a bordélyház hátsó udvara melletti utcába, mikor valami mozgást vett észre a szeme sarkából. Éles fájdalom robbant az állában, s a világ meglódult körülötte, majd elhomályosult.
Csak pillanatok telhettek el, s újra kezdett visszatalálni hozzá a látvány és a hang. Valami szabálytalan, dudoros felület imbolygott előtte és halkan röhögött. Néhány szívdobbanással később már tudta, hogy nem az előtte lévő valami röhög, hanem valakik mögötte, akiket nem látott. Kicsivel később felismerte, hogy egy kőfalat bámul.
- Hát nem olyan, mint az a bányaló tavaly? - mintha buborék pattant volna szét Kleeros körül, hirtelen a röhögés már-már bántóvá erősödött. Arra is rájött, hogy fejét felszegve négykézláb tántorog. De a látószög hirtelen megváltozott, a fal eltávolodott tőle. A feje előrebillent, s ezzel valahogy a helyére kerültek a dolgok. Vér ízét érezte a szájában, az álla kegyetlenül sajogni kezdett.
- Miéfféleeee… - nyöszörögte, miközben két fickó a hóna alá nyúlt és vonszolni kezdték.
- Kleeros, Kleeros - csóválta a fejét a harmadik férfi. - Tudod, hogy mi a szabály. Elfelejtetted, hogy minden üzlet után, amit a városban kötsz, le kell adnod a mi részünket? Sajnos, ezt most már Vabiggal kell megbeszélned. Nagyon elszomorodott, mikor meghallotta, hogy mit műveltél.

Kleeros óvakodott tőle, hogy megrázza a fejét. Tapasztalatból tudta, hogy tompán lüktető fájdalom sokkal kellemetlenebb lenne a mostaninál. Elég nehezére esett gondolatait egy ösvényen tartania, mert azok minduntalan szét akartak futni. Furcsa dolgok jutottak eszébe. Egy kard villanása. Zokogó nő térden. Szánalom. Jiana apró gyöngyfogai. Dorvid zsírpecsétes köténye. Vabig kenetteljes mosolya. Vabig…
A rettegés, amit az erdőben érzett, újra torkon ragadta, amint felfogta, mibe keveredett. Most azonban nem az ismeretlentől félt, hanem nagyon is jól ismert veszély rántotta görcsbe a gyomrát. Tudta, ó nagyon is jól tudta, hogyan végzik azok, akik Vabig adóját nem fizetik ki. Nem egy szabadúszó tolvaj ujjatlan, fületlen, fogatlan tetemét vetette fel a víz a hídnál, emlékeztetőül, hogy ki irányítja az alvilágot a városban.
- De hát csak az éjjel jöttem vissza - hebegte kissé kásásan Kleeros. - Még ma elmentem volna Vabighoz!
Lódított persze, hiszen már délelőtt visszajött az erdőből, ám az igazsághoz még így is közelebb járt, mint támadói.
- Igen, ebben én is biztos vagyok - bólogatott gúnyos mosollyal a trió vezetője. Ahogy félig hátrafordult, Kleeros felismerte. Pozdorja volt a gúnyneve, az igazit tán ő maga sem tudta. Az ökleiről nevezték el. Ellenfeleit addig verte, míg ép csont volt a testükben. Még senki sem tudta legyőzni. Vabig legjobb behajtója volt.
Nem mentek messzire, a bordélyháztól két saroknyira volt a Fedélköz. Fogadó a Fedélközhöz, ez állt a táblán, valójában azonban csupán egy kocsma volt. A tulaj régebben szobákat - pontosabban két szobát - is adott ki, de mivel az itt megszállók rendszerint értékeiktől megszabadulva utaztak tovább, némelyik pedig egyenesen a Túlvilágra távozott, a legolcsóbb úton, a folyó hullámaira bízva - a szobák forgalma hamarosan elapadt. Két éve pedig, hogy Vabig átvette a Céh irányítását, beköltözött a kocsmába. Azóta idegennek az öngyilkossággal egyenértékű volt betérni ide.

Pozdorja bezörgetett az ajtón, amint odaértek. Az eső és a hideg eléggé kijózanította Kleerost, így lopva megfigyelte, hogy milyen jelet használ a nagydarab férfi. Az ajtó rögtön kitárult. Odabent még három alak állt ugrásra készen. A jobboldalon hosszú pult, mögötte a hátsó sarokban egy ajtó. A félhomályos helyiség többi részét néhány asztal foglalta el. Nem ült senki körülöttük. Kleeroson ismét áthullámzott a rémület.
- Végem - összeszorult a torka, alig kapott levegőt a mellkasára nehezedő nyomástól. - Csak azért hoztak ide, hogy biztosan ne legyenek tanuk! Vabig nincs is itt, csak a verőlegényei!
Pozdorja azonban egy mordulással üdvözölte csak a többieket, és a hátsó szobák egyike felé indult. Kleeros kis híján felnevetett a megkönnyebbüléstől, mikor észrevette, hogy az eddig sötétbe vesző hátsó fal egy részének alján fénylő csík tűnik fel. Csak azért nem látszott belépéskor, mert az asztalok eltakarták. Pozdorja mackós lépteivel odacammogott az idáig láthatatlan ajtóhoz. Súlya alatt felsírtak a korhadó padlódeszkák. Tőle szokatlan visszafogottsággal kopogott be.
Odabentről tompa hang hallatszott, amit Kleeros nem értett. Pozdorja szemlátomást igen. Kurta mozdulatára két társa előre taszította Kleerost, akit aztán Pozdorja tessékelt be a grabancánál fogva a szobába.
Nem volt nagy helyiség, három öl hosszú és feleennyi széles. Egyetlen lámpás világította meg a szegényes berendezést. Csupán egy asztal és két szék foglalta a helyet. Vabig az ajtóval szemben ült. Pozdorja rongybabaként lezuttyantotta foglyát a másik székre.
- Vabig, én igazán… - kezdte rutinosan Kleeros, de elakadt a szava, mert Vabig ráérős mozdulattal egy arany markolatú dísztőrt húzott elő az övéből és heggyel Kleeros felé az asztalra tette.
- Beszélgessünk - mondta nyugodtan, s Kleerosnak ettől jéghideg zsibbadás támadt a hátában, azon a tájon, ahol apró szúrt seb szokott éktelenkedni a folyón lefelé úszó halottaknak...