- Micsoda? - a kérdés feltevése is az öngyilkosság egy kevéssé fájdalommentes módjával volt határos. Kleeros mégsem tudta megállni szó nélkül. Döbbenten meredt Vabigra. A Céh fejének szeme veszedelmesen összeszűkült.
- Talán valami kifogásod van a tartozásod rendezése ellen?
Kleeros kis híján rávágta a választ, de a padló reccsenése mögötte még idejében belefojtotta a további ellenkezést. Tapasztalata megtanította, hogy megfelelően értékelje az efféle zajokat. Ez a mostani például arról árulkodott, hogy Pozdorja kissé hátrébb és balra lépett, s áthelyezte a testsúlyát. Vagyis felkészült, hogy üssön. Kleeros sosem tartotta magát nagy verekedőnek. Hosszú, nyúlánk végtagjai és törékenynek tűnő testalkata gyorssá tette, de ilyen szűk helyen, a menekülés esélye nélkül semmi gondot nem jelentett volna Pozdorjának.
- Nem - bökte ki röviden, s lassan hátradőlt a székben. Arcán a megdöbbenés átadta helyét a számító tolvaj kifejezésének. - Bár bevallom meglepett kissé a dolog. Erre neked sokkal tapasztaltabb embereid vannak.
Fejével kurtán intett a háta mögött álló melák felé.
- Az én tehetségem egészen másban áll - folytatta, s ökölbe szorított baljából előhúzott egy érmét. Egy mozdulattal eltüntette, előhúzta, majd végigpörgette jobb keze ujjai között, amíg beszélt. - Miért nem küldöd Pozdorját a kádárhoz? Én olyan helyekre is bejuthatok, ahová ő sosem.
- Csakhogy Pozdorja hűségéről meg vagyok győződve - Vabig hideg tekintete cseppet sem lágyult meg az imponáló könnyedségű mutatványok láttán. - Te pedig ezzel fogod bizonyítani!
Mielőtt Kleeros bármit mondhatott volna, Pozdorja újra nyakon ragadta és kivonszolta az ajtón.
- Két nap múlva itt akarom látni a fejüket! - hallotta Vabig hangját, mielőtt Pozdorja kilökte a kocsma ajtaján az esőbe.

Kleeros elgyötörten tápászkodott fel a sárból. Elkeseredetten nézett végig magán. Régóta lavírozott már a Céhen kívül a városban, sejtette, hogy nem folytathatja ezt a végtelenségig. A függetleneket senki nem nézte jó szemmel, akkor sem, ha fizettek a Céhnek. A szervezet nem áll ki értük, a városőrök szabad prédának tekintették őket. Aki pedig mindezek ellenére sem lépett be, az gyanús volt. Felettébb gyanús. Amióta Vabig vette át a Céh vezetését, szinte eltűntek a városból a független tolvajok. Most már az is világos volt, miért. Ami meglepte Kleerost, hogy erről semmi sem szivárgott ki. Egyetlen független tolvaj sem beszélt ilyesmiről, mikor belépett a Céhbe, vagy eltűnt a városból. Jobb esetben a saját lábán, rosszabban a folyó hátán.
- Valami tisztességes ruhát kell szereznem - gondolta, s a legközelebbi mosoda felé indult. A gabonaraktárakba már biztosan nem jut el idejében, s ha lekési az őrségváltást, már lehetetlen észrevétlenül belopakodni. Jianához sem akart menni, a lány máskor mosolyfakasztó csacsogása most mérhetetlenül idegesítette volna.
Bár a mosodában már elkezdődött a munka, egy kis várakozás után némi szerencsével sikerült magának inget, nadrágot és egy viaszosvászon takarót lopnia. Miután átöltözött, valamivel jobban érezte magát, s mert a takaró megóvta a ronggyá ázástól, azon kezdett gondolkodni, hová menjen.

Végül céltalan kószálása közben a hídhoz vezető útra ért. Eszébe jutott a tegnapi vízállás, s elindult a part felé. Már nem járt messze a folyótól, mikor az egyik mellékutcából kétkerekű kordét toló férfi vágott elé. Azonban a sárban megcsúszott és elesett, magával rántva a kordét is. Kleeros alig tudott félre ugrani a felé dőlő ládák elől.
- Miért nem tudsz vigyázni?! - förmedt rá a feltápászkodó fickóra. A férfi valamit motyogott, miközben hiábavaló kísérletet tett rá, hogy megszabaduljon a sártól. Amikor felnézett, Kleeros csak akkor döbbent rá, milyen idős. Apja korabeli, évek súlyától görnyedt alak állt a felborult kordé mellett. Kleerost valami furcsa érzés ragadta torkon, amitől szeretett volna elfutni, mintha ő tett volna valami rosszat. Az öreg tanácstalanul toporgott a kordé mellett. Egy percnyi tétova feszengés után Kleeros felsóhajtott. Akármi is volt az érzés, egyszerre elmúlt. Odalépett a rozoga alkotmányhoz.
- Állítsuk talpra! - vigyorgott az öregre. A másik megdöbbenését félszeg, értetlen beleegyezés váltotta fel, s ő is megragadta a kordé oldalát.

A leborult ládákat is gyorsan visszapakolták, mielőtt az úton járó nagyobb szekerek eltaposták volna őket. Az út forgalmas kereskedelmi útvonal volt, s ahogy világosodott, egyre többen jártak erre.
- Nem is tudom, hogy köszönjem meg… - hálálkodott zavartan az öreg, s bizonytalan mozdulattal az egyik ládához nyúlt. - Talán, ha…
Benne szakadt a szó, mert mire felnézett, Kleerost mintha a föld nyelte volna el. Majd’ nyíllövésnyire lehetett már ellátni, a pirkadat csupán percek kérdése volt. Az úton, bár számosan jöttek-mentek, azért tömegről beszélni még nem lehetett, s a legközelebbi utca is messze esett. Az ismeretlen segítőt mégsem látta sehol. Sokáig persze nem nézelődött, a közelgő őrjárattal sem akart tengelyt akasztani, megragadta hát a két rudat, s tolni kezdte a kordét a folyó túlpartján fekvő piac felé.
Kleeros viszont egyfolytában az eseten töprengett. Furcsa volt az egész. Még sosem érezte ilyen ostobának magát, mint az öreggel szemben állva. Azt sem értette, mitől lett aztán olyan jó kedve. Mintha felszabadult volna valami nyomás alól, szinte repülni tudott volna. Mi történik velem, kérdezte magától, de a belsejében dúló káoszból nem jött válasz.

A folyóhoz érve egy pillantással megállapította, hogy előző éjszaka nem csalta meg a szeme, s a vízállás az eső ellenére még mindig alacsony. Ez egy csapásra véget vetett a jókedvének. Ha nem a folyó, akkor a csatorna miatt árasztotta el a pincéjét a víz, s akkor jó néhány hétig nem mehet le oda. Először is, mert ki tudja, mikor veszik észre az elöntött helyiséget. Másodszor, mert a városi őrség papiros-nyálazóit ismerte már, mint a rossz pénzt. Csak akkor tesznek valamit, ha arany vagy kardcsörgést szimatolnak. Előbbiből neki nem sok volt, utóbbiból még kevesebb. Ráadásul nem hívhatta fel a figyelmet sem magára, sem a pincére. Morózusan köpött egyet körkörös hullámokkal csipkézett vízbe, aztán sarkon fordult és elindult a Narvál felé.

A Narvál egy régi fogadó volt a dokkok és a kereskedő negyed határán. Valaha jó környéknek számított, de a város terjeszkedésével egyre rosszabb alakok özönlötték el. Így vetődött el egyszer Kleeros is oda. Meglepetésére apja egyik régi barátja volt ott a csapos. Kleeros egy időben szívesen járt oda, de aztán kezdett az idegeire menni, hogy számolatlanul kapta a jó tanácsokat és az „atyai” intelmeket. Ezért utóbb kezdett elmaradozni, s most, hogy utána gondolt, legalább két hónapja nem dugta ide az orrát. Ékesen jelezte, mennyire rossz a helyzet, hogy ide tartott.
- Zárva vagyunk! - mordult fel hátra sem nézve Crois. A neve roppant előkelően csengett, de soha senkinek nem mondta el, honnan kapta. Kleeros sem tudta, de megfogadta, hogy egyszer kideríti.
- Kidobnál ilyen időben egy szerencsétlen utazót? - kérdezte vigyorogva Kleeros. A válasz persze igen volt. Crois szívfájdalom és lelkiismeret furdalás nélkül kidobott volna szinte bárkit.
- Hát te meg hol kódorogtál, kölyök? - csak egy pillanatra hagyta abba a kupák törölgetését, s továbbra sem fordult meg. Kleeros érzékeny füle azért kihallotta az örömet a rekedtes hangból. - Na, ne állj ott, mint egy bálvány! Ülj le, de ne sarazd össze a padlót! Most takarítottam!

Kleeros engedelmesen beletörölte csizmáját az ajtó előtti rongyba, s odaballagott a pulthoz. A Narvál drágának számított errefelé, s a törzsközönsége is veterán katonákból, kereskedőkből került ki. Az öreg és a szintén lovasságtól leszerelt veterán tulaj megválogatta a vendégeit. Egy-egy jobb este valóságos sereg gyűlt össze a régi cimborákból és bajtársakból. Ez volt az egyetlen oka, hogy a Narvál nem fizetett a Céhnek, s Vabig emberei mégsem zaklatták. Ha ez a csapat kardra, bárdra, lándzsára kapott volna, a tapasztalt katonák csúnyán megszorongathatták volna a Céhet. Kleeros persze jól látta, hogy Vabig egyre szilárdabban kovácsolja egybe a városban a különféle klánokat, s nincs messze az idő, hogy valóban abszolút hatalma legyen. Akkor pedig a Narválhoz hasonló kivételek is eltűnnek majd.
- Vabig azt akarja, öljem meg Issant, a kádárt - bökte ki a kupa forralt bor felén túljutva Kleeros. Crois csupán a szemöldökét vonta összébb, egyébiránt nem szólt, hagyta, Kleeros hadd mondjon el mindent. Amikor végighallgatta az egész történetet, tűnődve töltött magának is egy kupával.
- Sokszor gondoltam arra - kezdte kissé vonakodva. -, hogy az én tisztem betölteni apád helyét bizonyos értelemben. Amióta nem jártál erre, megértettem, hogy tévedtem. De most mégis adnék egy tanácsot, s örülök, hogy nem kéretlen tehetem. Menj el. Menj ki az északi kapun, és meg se állj a következő városig. Ha itt maradsz, és Vabig ellen szegülsz, előbb-utóbb meghalsz. Ha engedelmeskedsz…

Bár Crois nem fejezte be a mondatot, Kleeros jobban értette, mintha kimondta volna. Ha engedelmeskedik Vabignak, itt jó szó helyett legközelebb meztelen penge vagy az őrjárat fogadja. Crois ilyen kérdésekben nem ismert tréfát. Miután tíz évet húzott le a földesúr seregében, megtanulta értékelni az életet.
Kleeros letette a kupát. A koppanás mint valami visszavonhatatlan ítélet hasított a hirtelen vészterhes csendbe.
- Este benézek… elbúcsúzni - mondta kurtán és vissza sem nézve kiment az ivóból. Nem látta, hogy Crois hosszan bámulja a kemény mozdulattal betett ajtót és olyan fáradt, törődött mozdulattal nyúlt a kupákért, mintha egyszerre éveket öregedett volna.