Kleeros egész délelőtt a várost járta. Volt néhány elintézetlen ügy, amit be kellett fejeznie, mielőtt eltűnik a városból. A Céh mindenütt jelenlévő fülei és szemei igencsak megnehezítették a dolgát, mivel esze ágában sem volt az orrukra kötni, mire készül. A legnagyobb titokban és óvatossággal osont sarokról sarokra, már-már láthatatlanná válva.
Így persze sokkal lassabban sikerült mindent elrendeznie. Igazából ezek apróságok voltak, néhány kisebb adósság rendezése, pár ígéret behajtása. Nem is értette, miért töri magát ennyire ilyesmik miatt.
Az eső szerencsére elállt, bár továbbra is fázósan borús maradt az idő. A napot eltakaró felhők miatt korábban sötétedett. Bár Kleeros késő délutánra összepakolt az útra, mégis sűrű homály telepedett a városra, mire a Narválhoz ért. Annyira elmerült a háta mögé pillantgatásban, hogy későn tudatosodott benne a csend, ami az ajtón benyitva fogadta.
Feldobogó szívvel ugrott vissza a szemöldökfa alól, alig kerülve el a pörölyként lesújtó öklöt. Pozdorja felmordult, de nem ment utána. Inkább visszahátrált az ivóba. Kleeros csak egy pillanatig tétovázott, de ez is soknak bizonyult.
- Befelé! - csattant fel egy nagyon is jól ismert hang odabentről. - Hacsak nem akarod, hogy kihajítsam az öreg fejét!
Kleeros elkeseredetten szorította össze az ökleit.
- A rohadt életbe! - szűrte a fogai közt. Aztán vett egy mély levegőt és megpróbált megnyugodni. A hideg fej, most sokkal többet használhatott, mint a düh. Ellazította az izmait és lassan besétált a fogadóba.

A helyzet pont olyan rossznak bizonyult, mint legrosszabb sejtelmeiben várta. Vabigon és Pozdorján kívül még hárman voltak a fogadóban. Mindhármukat látta már, s ismerte a hírüket is. Ha a földesúr katonái, vagy a városőrök itt találták volna őket, azonnal, teketória nélkül felkötik mindhármukat. Bűnlajstromuk egyenként is kötetekre rúgott. Kleeros önkéntelenül nyelt egyet, mert hirtelen kiszáradt a szája. A legközelebb álló bérgyilkos észrevette az ádámcsutka mozdulását, s elvigyorodott.
- Mit akarsz tőle? - Kleeros kérdése kétséget kizáróan Vabignak szólt, aki a pultra hajlott Crois mellett állt, s az arany markolatú tőrrel játszadozott. Az öreget a másik bérgyilkos nyomta a karcos falapra, a harmadik a pulthoz legközelebb álló asztalnál ült. Fegyver - Vabig kivételével - senkinél nem látszott, de Kleeros már-már biztos volt benne, hogy ez csupán csapda; hátha valami ostobaságra ragadtatja magát a védtelenségüket látva. Kleeros azonban biztos volt benne, hogy nem fog ilyesmit tenni, mert ezek öten puszta kézzel is könnyedén legyőzik őt.
- Tőle? - bökött meglepetést tettetve Vabig Croisra. Aztán intett Pozdorjának, aki biccentett, és a hátsó ajtón kiment. - Tőle semmit. Csupán elbeszélgetünk itt. Amíg vissza nem jössz Issan és a felesége fejével.

Kleeros hallgatott. Crois szemébe nézve dühöt, fájdalmat és félelmet látott. Miért nem ölöm meg azt az embert, kérdezte magától, hiszen még csak nem is ismerem. Csak hallottam róla. Crois olyan, mintha az apám lenne! Miért ilyen nehéz a választás?
- Ölj meg engem - bökte ki végül, s ezzel nem csak a többieket, hanem némileg magát is sikerült meglepnie. Vabig kezében egy pillanatra megtorpant a tőr.
- Feláldoznád magadat érte? - kérdezte lassan. Kleeros agyán végig futott, hogy most kiszállhatna az egészből, itt hagyhatná Croist, Vabigot, az egész várost és újra kezdhetné egy másik városban. Csak meg kell ráznia a fejét, és kirohannia az ajtón. Sosem találnák meg, akármilyen jók. Az éjszakai város az ő területe volt, percek alatt eltűnhetne a sikátorokban, a tetőkön, a csatornákban. Szabad lenne, és azt tehetne, amit csak akar.

Bólintott.
- Rendben - vágta rá Vabig és elhajította a tőrét. Kleeros behunyta a szemét, de nem mozdult. A tőr elsuhant a füle mellett, és reccsenve szaladt a falat borító, füsttől, koromtól sötét lécek egyikébe. Kleeros a szíve minden dobbanását tisztán hallotta. Jéghideg, majd tűzforró hullám öntötte el két dobbanás között. Amikor kinyitotta a szemét úgy szédült, mint amikor egész éjjel vedelt, s reggel alig tudott haza tántorogni. Felemelte a kezét, hogy megtámaszkodjon az egyik asztalon, de annyira remegett, hogy ujjai kis híján lecsúsztak a széléről.
- Azt hitted, ilyen egyszerű? - nevetett Vabig gúnyosan. De a nevetése disszonáns volt. Kleeros felnézett rá, és hirtelen minden olyan tisztán látott. Vabig félt. Nem tőle. Attól félt, amit nem értett, nem tudott felfogni. Márpedig amit Kleeros az előbb tett, annak Vabig világában nem volt helye. S egyszerre arra is rádöbbent, hogy neki magának sincs helye többé ebben a világban. Valami megváltozott. A világ változott meg.
- Nekem te kellesz, nem pedig ez vén szarházi! - sziszegte Vabig, hirtelen hangnemet váltva. Ez szinte mindig bejött, hiszen a legtöbben tartottak tőle, a gyors hangulatváltás pedig veszélyessé és kiszámíthatatlanná tette.
Kleeros azonban csak állt tovább mozdulatlanul, s bámult Vabigra hatalmasra tágult pupillájú szemével. Csak félig-meddig figyelt a Céh vezetőjére. Maga is megrémült attól, amire rájött. Három nap alatt romba dőlt az egész élete, s fogalma sem volt róla, miért. Ez nem lehet véletlen, gondolatai eszeveszetten cikáztak, minden megváltozott.

Semmi sem változott.
Én változtam!
Hogyan?
Miért?
Mitől?

Idáig jutott, mikor az ajtó kinyílt, s egy férfi lépett be rajta. Kleeros elkapta Vabigról a tekintetét és hátra nézett a zajra. A lábai majdnem összecsuklottak a mozdulattól. A jövevény viaszosvászon köpenye alól ezüst színű mellvért, vagy láncing villant elő, jobbjában kardot, baljában számszeríjat tartott. Kék szemei pedig szinte világítottak a félhomályban, amivé a pult mögött pislákoló két mécses oszlatta a sötétséget.
- Téged kereslek - bökött állával Kleeros felé. - Van nálad valami, amire szükségem van. Azt mondták, itt talállak.
- Öljétek meg - vakkantotta Vabig. A parancs a saját embereinek szólt, mégis az idegen mozdult elsőnek. Számszeríja kurta csattanással röpítette a pult mögött álló bérgyilkos felé a vaskos vesszőt. A Croist leszorító fickó hang nélkül hanyatlott le, olyan gyorsan halt meg, hogy a szemgödréből kiálló csonkhoz kapni sem maradt ideje. A jövevény lebukott, s ugyanazzal a mozdulattal a közelebbi bérgyilkoshoz vágta a számszeríjat. A férfi második tőrét rántotta épp elő, mikor orron, szájon találta a nehéz tus. Felhördült, s véres fogdarabokat köpött. Mire szeméből kitisztult a fájdalom, harmadik társát épp akkor nyársalta fel a szinte láthatatlanul gyorsan villanó kard. Felemelte a kezében tartott tőrt, aztán csodálkozva meredt a mellkasából kiálló markolatra. Lassan térdre rogyott, majd elterült a padlón. Utolsó pillantásában mégsem ez, hanem a feneketlen gyűlölet villant, mikor a másik dobótőrt görcsösen szorongató Kleerosra pillantott.

Crois gyors mozdulattal nyúlt a pult alatt tartott széles rövidkardért, mikor tarkóján megszűnt a nyomás, s hallotta a puffanás jobbról. De nem volt elég gyors. Egy kéz markolt ritkuló hajába, hátra rántotta a fejét, s egy fájdalmas, hideg érintést érzett a torkán.
Kleeros és az idegen egyszerre fordultak meg Vabig szavaira.
- Ha bárki közelebb jön, az öreg fejét használhatjátok lámpásnak! - eddig sosem emelte fel a hangját, s Kleeros gyomrában jéghideg csomóba gyűlt a félelem. Vabig az ajtó felé hátrált, pajzsként maga előtt tartva Croist. Az idős férfi nyakán a lépések ütemére mind lejjebb csorrant a vércsepp, amit a nyakának feszített tőr fakasztott.
- Tőlem nem kell tartanod - mondta az idegen, s egyik áldozata ruhájába törölte a kardját, mielőtt eltette volna. - Ha nem támadnak rám az embereid, őket sem bántottam volna. Ostoba lépés volt, hogy meg akartál öletni. Az is ostobaság, amit most csinálsz, ha épp tudni akarod.
- Engedd el - kérte Kleeros. A hangja rekedt volt, mint miután órákig üvölt valaki. - Engedd el, és elmegyünk. Soha többé nem látsz minket!

Vabig nem válaszolt, de a szemében izzó gyűlölet kétségtelenné tette Kleeros számára, hogy mi vár Croisra, ha eléri az ajtót.
- Ha nem segítesz, sosem kapod meg, amit akarsz, esküszöm! - az idegen elhúzta a száját Kleeros szavaira.
- Tartottam tőle, hogy ezt fogod mondani - morogta, majd Vabigra nézett, s Kleerosra mutatott. - Ha megölöd az öreget, segítek ennek az embernek, hogy méltó bosszút álljon rajtad. Láttad, milyen gyorsan végeztem az embereiddel, s ez még semmi ahhoz, amire képes vagyok. Engedd el, és ígérem, hogy mindhárman még ma éjszaka elhagyjuk a várost.

Talán a nyugodt, tárgyilagos hang tette, talán az idegen kék szemének pillantása. Talán valami más. Kleeros nem látta, amit Vabig, mert a jövevény mögötte állt, s ő le sem vette a szemét Croisról és fogva tartójáról. Csak azt látta, hogy Vabig tekintetében a gyűlöletet felváltja az óvatosság.
- Tedd el a tőröd - az idegen épp csak megérintve, Kleeros karjára tette a kezét, aki lassan leengedte a dobásra készen tartott dobótőrt, majd az övébe tűzte. Vabig tovább hátrált az ajtó felé, de mielőtt elérte volna, megtorpant.
- Most azonnal eltűntök. Mind. Különben halottak vagytok - köpte a szavakat, aztán feléjük lökte Croist. Sem Kleeros, sem az idegen nem mozdult, mikor Vabig kiugrott az ajtón, s eltűnt a sötétben.
- A szentségit - nyögte Crois a torkát tapogatva. -, most meg földönfutó lettem!
- Még mindig jobb, mint halottnak lenni - mondta Kleeros és végre lerogyhatott egy székre. - Nem hittem volna, hogy ezt megússzuk.
- Azt azért nem mondanám, hogy most már biztonságban vagyunk - jegyezte meg az idegen. Miközben fesztelenül odasétált a pulthoz, áthajolva rajta elkapott egy hasas butéliát és kinyitotta. Jót húzott belőle, aztán visszalépdelt és leült Kleeros mellé, odakínálva neki a palackot. Kleeros is belekortyolt. A jóféle pálinka végigmarta a nyelőcsövét, a leérve azonnal nekilátott szétoszlatni a jeges csomót a gyomra mélyén.
- Nekem is hagyj egy kortyot - zöttyent le melléjük Crois, és az alapos kóstolás után borúsan szétnézett a helyiségben. - nem mintha erre vágytam volna egész életemben, de rosszabb helyen is kiköthettem volna. Azt hittem…

Legyintett egyet, inkább lemondóan, mint dühösen, aztán húzott még egyet az italból.
- Ez az utolsó palack belőle - mondta rosszallóan, és feltápászkodott. - Hozom a holmimat.
Elballagott a fogadó hátsó szobái felé. A tulajdonossal ellentétben Crois itt is lakott, s a csaposkodás mellett afféle házőrző szerepet is betöltött.
- Volna itt még egy apróság - köszörülte meg a torkát az idegen.
- Azt mondtad, van nálam valami, ami kell neked - bólintott Kleeros. - Bármit kérhetsz tőlem, amit csak akarsz.
- Úgy értesültem, van nálad egy gyűrű. Egyszerű, fehér fémgyűrű. Átlátszatlan, tejszerű kövekkel. Azt keresem.
Kleeros viszonozta a jövevény tiszta tekintetét, és úgy érezte, hogy rögtön rászakad a mennyezet.