- Már… már nincs nálam - nyögte ki végül, egy örökkévalóságnak tűnő csend után.
- Értem - az idegen egy cseppet sem tűnt bosszúsnak, ami nemcsak meglepte Kleerost, hanem rossz előérzete is támadt tőle. Az iménti pillanat, amikor minden olyan világosnak tűnt, mintha nyomtalanul tűnt volna el. Megint csak kérdések maradtak benne, a megértés, az érzés, hogy átlátja a dolgokat, megszűnt.
- Eladtam - folytatta gyorsan, mielőtt a másik mondhatott, vagy tehetett volna bármit is. - Dorvidnak, a kocsmárosnak, még aznap, hogy visszajöttem az erdőből. Talán még nála van. Ilyen csecsebecsére nem könnyű vevőt találni.
- Mi történt a kereskedőkkel? - kérdezte az idegen, mintha a gyűrű csupán valami mellékes apróság lenne. Közben hátra vetette köpenye kámzsáját, s lerázta róla a vízcseppeket. Kleeros szeme megakadt az egyik lehulló cseppen, s a jelen helyzetben már-már mellékesnek tűnő gondolat villant fel benne. Odakint jó ideje nem esett.
- Nem én öltem meg őket - rázta meg a fejét. - Csak… csak a…
- Csak ki akartad rabolni őket - biccentett az idegen. A kámzsa árnyéka nélkül látszott, hogy idősebb, mint azt a hangja vagy mozgása alapján feltételezni lehetett volna. Negyvenes évei elején járhatott, a szeme sarkában elmélyültek a szarkalábak, mint aki sokat mosolyog. A haja már itt-ott kezdte gesztenyebarna színét ezüstösre váltani.
- Az erdőben tanyázó egyik banda megelőzött - folytatta Kleeros a gondolatot, amit a másik kezdett. - Ők ölték meg az egész karavánt. Elvittek minden értéket, a málháslovakat is. Csak a ládákat hagyták ott, mert biztosan akadályozta volna őket, de azokat is kiforgatták. Az egyik láda aljába rejtve találtam a gyűrűt.

Az idegen várakozón nézett rá, amitől Kleerosnak az az érzése támadt, hogy a másik pontosan tudja, mi történt, csak ellenőrizni akarja, hogy igazat mondott-e.
- Csak ez volt mellette - bökte ki végül, s az inge alól előhúzta a láncát. Az acéllapocskát akarta lekapcsolni, de a jövevény megrázta a fejét.
- Hagyd csak - mondta, s Kleerosnak feltűntek a furcsa mellékzöngék a hangjában. Vidámság és szánalom keveredett benne egyszerre, ezért pillanatokig nem tudta eldönteni, hogy milyennek is hallotta a szavakat.
- Mi ez? - egyenesen a másik szemébe pillantott. - Te tudod, ugye?
- Tudom - bólintott a férfi. - És ha visszaszereztük a gyűrűt, meg fogom mondani. De most ideje indulnunk, mert attól tartok, hogy nemtelen barátunk ígérete ellenére mozgalmas éjszakának nézünk elébe, s a kapukig vezető út nem lesz eseménytelen.
- Felőlem indulhatunk - a hang a hátsó ajtó felől jött, s mikor arra fordultak, Kleerosnak leesett az álla. Crois jött vissza, de nem akárhogy. Térd fölé érő láncinget viselt, acélsisakot, az oldalán kardot, a karjára pedig félembernyi pajzsot szíjazott. Az övébe dobótőröket dugott, s acéllemezkékkel borított csizmát húzott. Úgy festett, mint egy díszmenetre készülő katona. - Azt hitted kölyök, hogy a vénség már elfelejtette, hogyan kell harcolni?
- Magam is azt hiszem az elővigyázatosságod nem alaptalan - mondta halvány mosollyal az idegen. - s mivel egymás mellett fogunk küzdeni, ha szükséges, ideje, hogy bemutatkozzam. Valhel Redirf vagyok, az Inkvizítorok klánjának démonvadásza.

A bemutatkozást követő csend ékesen igazolta, hogy bizony a név nem üres szó, bár ezúttal inkább az Inkvizítorok klánjának említése fojtotta a másik kettőbe a lélegzetet. A klánról rengeteg történet keringett. Nyugtalanító történetek. Történetek rég elveszett, nagy hatalmú ereklyékről, puszta földdel egyenlővé tett falvakról, ahol állítólag a gonosz ütötte fel a fejét. S még sok egyébről, amiben Kleeros nemigen hitt, hisz ismerte a falvakon, városokon át araszoló hírek természetét. Ami a folyó torkolatánál még fél tucat szörny, az idefent a hegyek lábánál már több százas horda. De a hírek magja valóság volt. És az Inkvizítorokról szóló legendák töredéke is elegendő volt hozzá, hogy tiszteletteljes csend övezze Valhel szavait.
- Akkor… induljunk - bökte ki végül Crois, s a hangjában nemcsak Kleeros hallhatta a bizonytalanságot.
Valhel ment elől, Kleeros és Crois pedig mögötte, egymás mellett afféle hevenyészett ék alakzatban. Kleeros legszívesebben a hátára is szemeket növesztett volna, bár abban a vaksötétben, ami a városra telepedett, annak sem sok hasznát vette volna. A bensőjében dúló zavar, a gyanú és félelem, ami az idegent és szavait - kimondottakat és kimondatlanokat - övezte, nem tett jót az ösztöneinek. Lassanként minden kapualjban, sikátorban szemeket vélt látni, minden tócsán csillanó kósza fény megvillanó pengévé vált. Igazából maga sem tudta, mitől tartott, de egyre jobban ránehezedett a bizonyosság, hogy valami sötét és fenyegető jövő felé lépked az Inkvizítort követve. S többek között azt sem értette, miért is csinálja ezt az egészet.

Jó fél óra alatt értek Dorvid kocsmájához. Az ajtóréseken kiáradó fény a megváltást jelentette Kleerosnak, aki még sosem érezte ennyire idegennek a várost, ahol felnőtt. Ablak nem volt a vályogfalon, Dorvid tapasztalatból tudta, hogy milyen gyakran kellene cserélni.
- Ha mi bemegyünk, Dorvid biztosan gyanút fog - mondta Kleeros Crois felé biccentve a kocsma melletti sikátorból figyelve az ajtót. - Téged viszont nem ismer, uram. Ha bemész, keresd a dagadt csapost. Mondd, hogy én küldtelek, s hogy egy gyűrű érdekel. És ne ajánlj érte tíz aranynál többet, mert akkor gyanakodhat.
Az Inkvizítor elmosolyodott, s bólintott. Amikor belépett a kocsma ajtaján, Kleeros fohászkodni kezdett, hogy Dorvidnál legyen az az átkozott gyűrű.

Valhel fertály órával később jött vissza. Ugyanaz a halvány mosoly ült a szája szélén, mint amikor bement, s Kleeros gyomrát összeszorította a félelem.
- Eladta? - kérdezte s előre tudni vélte a választ.
- Igen - bólintott az Inkvizítor. Aztán kissé szélesebb mosollyal folytatta. - Nekem.
A megkönnyebbülés hűvös hulláma pár szívdobbanás késéssel öntötte el Kleerost, eddig tartott, míg felfogta a szavakat.
- Akkor most igyekezzünk a kapuhoz - Crois közben végig az utcákat és sikátorokat fürkészte. -, mert az az érzésem, hogy hamarosan…
Eddig jutott, mikor sötét árny huppant le mellettük a tetőkről. Az Inkvizítor pedig visszamenőleg igazolta valamennyi történetet Kleeros szemében. Ő épp csak a száját nyitotta, hogy figyelmeztesse Croist a halk percenésre, amit a fejül fölül hallott, mikor Valhel oldalt lépett, és egy alulról indított ütéssel állon vágta a támadót. A reccsenés sokkal hangosabbnak tűnt, mint a zaj, amit a fickó csapott korábban, aki már földet éréskor eszméletlen volt, s Kleeros abban is biztos volt, hogy eltört az állkapcsa. Az Inkvizítor úgy lépett át a testen, mintha mi sem történt volna. Egy apró, ezüstös villanás azonban megragadta Kleeros figyelmét. Korábban biztos volt benne, hogy Valhel nem visel páncélkesztyűt. Mikor azonban megütötte a támadójukat, meg mert volna esküdni, hogy acélra esett a fény a kezén.

Sokáig azonban nem töprenghetett ezen, mert a másik kettő már elindult, s ő sem maradhatott le. Megint az éjszakát kezdte figyelni, áruló jelekre lesve. Baljós előérzete mit sem csökkent a gyűrű megtalálása óta, s ez most sem zavarta kevésbé.
Már csupán nyíllövésnyire jártak a Kikötőkaputól, mikor rájuk találtak. Ez nem meglepő, mondta Valhel, valószínűleg minden kapu közelében ott rejtőztek, így nem nagyon kellett keresgélniük, s erőiket elaprózniuk. Ezzel megkönnyítették az útjukat idáig.
Kleeros azonban tudta, hogy mostantól halálos veszélyt jelent minden egyes lépés. Halálos veszély. Legszívesebben elhúzta volna a száját, de képtelen volt rá. Sosem gondolta, hogy egyszer kénytelen lesz belátni, a mesemondóknak is lehet igazuk. Igenis létezik a már-már tapintható, minden cinikus kívülállást legyőző veszélyérzet. Épp most találkozott vele.

Még három utcányi távolság választotta el őket a kaputól.
- Biztos, hogy lefizették a kapuőröket - súgta Kleeros Valhelnek. Az Inkvizítor bólintott.
- Legalább tucatnyian vannak - folytatta a széles kereskedelmi utat figyelve a sikátor széléről. - Minden keresztutcában, és a tetőkön is. Tudom, hogy vannak íjászok köztük.
- A következő utca melletti ház tetején lapul kettő, és azt hiszem a velük szemköztin is - pontosított Valhel. - És ha jól számoltam, tizennégyen vannak kapuig lévő utcákon. De lehet, hogy páran még nem mutatkoztak.
Kleeros elkeseredetten megrázta a fejét.
- Sosem jutunk át!
- Ó, dehogynem. A stratégiájuk alapvetően hibás. Tolvajgondolkodás. A tolvaj akkor eredményes, ha nem veszik észre. Gyanútlan áldozatokkal kell dolgoznia. Gyanútlan áldozatok viselkedéséhez szokik. És ezt a beidegződést nehéz levetkőzni. Ha egy igazi, harcban edzett stratéga lenne az ellenfelünk, sokkal nehezebb dolgunk lenne.

Kleeros zavarodottan bámult az Inkvizítorra, aki rákacsintott, majd elindult visszafelé a sikátorban.