Jó kétszáz lépést tehettek meg, mikor Valhel megtorpant és levett a nyakából egy láncot. Csibészes mosollyal az ajkán pattintotta szét a zárókapcsot, s a tenyerébe rázta óvatosan a féltucat koromfekete gyöngyöt. Egy kivételével mindet egy apró zsákocskába öntötte, az utolsót pedig forgatta egy darabig az ujjai között, majd a házfal egyik repedésébe dugta. Még Kleeros éles szeme is csak alig tudta kivenni, hogy a gyöngy felületébe valami ábrát karcoltak. Olyan apró és finom munka volt, amilyet még életében nem látott.
- Mit művelsz? - kérdezte suttogva. Az Inkvizítor töretlenül vigyorogva vállat vont, majd bólintott. Aztán megint elindult. Befordult a kereskedelmi úttal párhuzamos első keresztutcába, s a kapu irányába indult. Kleeros és Crois értetlenül bár, de követték. Valhel olyan magabiztosan mozgott, hogy minden kételkedésük dacára gyökeret vert bennük a bizonyosság, hogy tudja, mit csinál.

Jó egy órát mászkáltak látszólag összevissza a kapu körül. Csak a végére kezdett Kleeros felfedezni valamiféle rendszert a mozgásukban. A gyöngyök egyenként kaptak helyet a falak réseiben, jobbára a tetőkön lapuló íjászok közelében. Végül, mikor a felhők mögé rejtőző hold már pályája utolsó harmadába léphetett, Valhel megállt a kereskedelmi út melletti sikátor végén, és hosszan kifújta a levegőt.
- Na most valami olyasmit fogok mondani, ami a legkevésbé sem hangzik jól - nézett jelentőségteljesen a másik kettőre, de a szája sarkában rendületlenül ott ült a mosoly. - Azt szeretném, ha szép lassan, jól láthatóan elindulnátok az úton a kapu felé.

Egyikük sem horkant fel. Csak álltak, és töprengőn nézték az Inkvizítort, aki - míg a válaszukra várt - szintén készülődni kezdett. Lecsatolta a kardját, levette köpenyét és Kleerosnak nyújtotta. Nem viselt páncélt, vastag, drága anyagból készült egyszerű nadrágot hordott, s szürke inget. Matt alkarvédői inkább elnyelték, mint visszaverték a fényt, s látszott rajtuk a gyakori használat nyoma.
- Szeretném, ha ezeket magatokkal vinnétek. Csak zavarnának.
- Csaléteknek használsz minket - Kleeros merőn nézett Valhel szemébe, míg a választ várta.
- Úgy van.
- Mi a biztosíték rá, hogy nem a magad bőrét mented? Hiszen megkaptad, amiért jöttél - vetette közbe Crois.
- Szavamat adom - mondta egyszerűen az Inkvizítor. Kleeros pedig azon kapta magát, hogy szégyenkezve süti le a szemét. Amióta az eszét tudta, még soha senki tekintetében nem látott ilyen nyíltságot. A hangja pedig arról árulkodott, hogy olyan mélyen hisz az adott szó szentségében, hogy inkább az életét áldozná fel, mint a becsületét. Kérkedés nélkül. Kleerost megérintette a másikból áradó magától értetődő tisztesség.

- Hiszek neked - mondta halkan és Croist magával húzva kilépett a kereskedelmi útra.
- Kölyök, elment az eszed? - sziszegte Crois. - Hiszen még csak nem is ismerjük ezt a fickót! Az, hogy egyszer mellénk állt, még nem jelenti azt, hogy…
- Ott lesz - szakította félbe Kleeros. - és nem hagyja, hogy bárki ránk támadjon.
- Honnan az istenek haragjából tudod?
- Csak tudom - vont vállat Kleeros. - Csak tudom.
- Hát vagy igazad lesz, vagy ezt vésik a fejfánkra - morogta az öreg és nyelt egyet, mert hirtelen kiszáradt a torka.

A kereskedelmi út, a legtöbb városi úttal ellentétben már-már riasztóan tiszta volt. Jókora mészkő kockákkal volt kirakva, hogy a súlyos szekerek ne vágjanak bele nyomot, s rendszeresen lesöpörték róla a ráhordott sarat, hogy a batárok ne csússzanak meg rajta. Ezt legtöbbször a kevésbé veszélyes rabok végezték, Kleeros maga is jó néhány hetet töltött el pár éve a kereskedelmi út tisztogatásával. Innen tudta, hogy a kőkockák rései közé kőzúzalékot döngöltek, hogy a kockák alatt keményre taposott agyag réteg húzódik, s hogy az elrepedt köveket nem cserélik, hanem a repedéseket töltik ki valami folyékony anyaggal, ami ha megköt, keményebb lesz, mint a mészkő. Ezekbe a gondolatokba kapaszkodott, hogy egyre fokozódó rettegését elnyomja. Ha a mindenfelől rászegeződő nyílvesszőkre gondolt, legszívesebben futásnak eredt volna.
A városra boruló csend és sötét egyre természetellenesebbnek tűnt. Ahogy a kapu közeledett, úgy mozogtak mindketten egyre darabosabban, csak a vaknak nem tűnt volna fel, hogy valami nincs rendben.

Valhel egy pillanatra nekitámaszkodott a falnak, míg kikotorta az utolsó előtti gyöngyöt a falból. Lehunyta a szemét és három mély lélegzetet vett. A karján éktelenkedő vágásból a földre csepegett a vér. Túl közel lépett ki az árnyakból legutóbb. Még az ellenfeleket sem volt ideje számba venni, mikor az első penge lecsapott rá. Az árnyakban való közlekedés alaposan kimeríti az embert, s neki az volt az ötödik próbálkozása egymás után. Egy leheletnyit elkésett a hárítással. Kinyitotta a szemét, féloldalas fintorral ejtette a többi közé az ötödik gyöngyöt, s kezébe vette az üres láncot. Hüvelykujját a hatodik kapocsra tette és összenyomta. Előrelépett, s feloldódott a sötétségben.

Egy tetőgerinc nem túl kényelmes. Az idő múlásával pedig egyre kevésbé az. De legalább biztonságos. Ebbe az illúzióba ringatta magát az az íjász is, aki - tudtán kívül - társai közül utolsóként találta szembe magát az Inkvizítorral. Ő csak a második, visszakezes ütést kapta, az első annak a mogorva, tejfehér képű fickónak jutott, aki két hajlított tőrét szorongatva lapult mellette. S bár tiszte szerint ő lett volna a testőr bárminemű vész esetén, még annyi sem adatott meg neki, hogy lássa támadóját. Mentségére szolgálhatott, hogy mögöttük a tető négy ölnyi sima falban folytatódott, amin meggyőződésük szerint ember nem juthatott volna fel észrevétlen.
Valhel, miután leütötte a két orvgyilkost, kilesett a tetőről. Kleeros és Vabig már a kapuhoz vezető út jórészét megtette. Sietnie kellett, hogy idejében utolérje őket. Átment a tető túloldalára. Bármennyire is szerette volna elkerülni, kénytelen volt újra az Árnyékgyöngyök varázsához folyamodni; túl magas volt a fal. Megint összenyomta az utolsó kapcsot az Utazás Láncán. A következő pillanatban az utcán lépett ki a hullámokat vető sötétségből. Kivette a hatodik gyöngyöt két málló tégla közül. A lánccal együtt betette a másik öt mellé. Gondosan a zsebe mélyére gyűrte. Igazán nem szerette volna elveszteni. Ebből az élményből egy is elég volt. Körülpillantott. Egyetlen settenkedő alakot sem látott a környéken, hát futásnak eredt. Nem rohant, könnyed tempót diktált, inkább kitartót, mint gyorsat. Ha a meglepetés előnye nem lesz elég, maradék erejét inkább a harcra tartogatta.

Kleeros már nem tudta, hogy csupán képzelete játszik vele, vagy valóban hall innen-onnan apró zajokat. Egyszer alig tudta megállni, hogy ne nézzen fel a tetőkre. A kapu egyre közelebb került, s már Crois keze is meg-megremegett a kardmarkolaton az idegességtől.
Egyikük sem szólt egy szót se, de a feszültségbe szöget lehetett volna verni a kereskedelmi út felett. Maga számára is váratlanul, Kleerosnak eszébe jutott egy ima. Rég, tán gyerekkorában hallotta utoljára, már teljesen el is felejtette, most mégis minden szava egyszeriben ott keringett a gondolatai között.

Földemhez házat,
Étkemhez kanalat,
Ünnephez aranyat
Adj uram, s hogy békében dicsőíthessem neved!

- Úgy legyen - csak amikor meghallotta Crois dörmögését, döbbent rá, hogy nemcsak gondolta az imát. - De azért talán ennyire nem rossz a helyzet. Mindjárt elérjük a kaput, s…
Nem kellett több szó. A kapu alig kéttucat lépésre lehetett, mikor a vámszedő bódéja mögül hárman léptek eléjük. Vabig nem volt köztük, de Pozdorja igen. A másik kettőt Kleeros nem ismerte, de a kinézetük nem sok jót ígért. Termetben alig maradtak el Pozdorja mögött. A kaput megvilágító fáklyák fénye a hátuk mögül jött, így az arcvonásaik elmosódtak.
- Ez súlyos hiba volt - mondta Pozdorja, s Kleeros csak a hangból sejtette, hogy vigyorog hozzá. Borzasztóan zavarta, hogy nem látja az előttük álló arcát. Sokkal pontosabban tudott arcról olvasni, mint a mozdulatokból. Ennél jobban már csak az a három kard aggasztotta, amik tulajdonosaikkal ellentétben csillogtak a fáklyafényben.
- Nem tudom, miről beszélsz - nézett rá ártatlan arccal Kleeros. Úgy gondolta, ha már időhúzás, ne rúgják fel a hagyományokat.
- Ne add az ostobát! - mordult fel Pozdorja. - Elárultad a Céhet! Megtámadtad Vabigot! Ezért halál jár!
- Honnan veszed, hogy elárultam a Céhet? - nézett rá döbbenten Kleeros. A gyomrában vitustáncot járó görcs ellenére csaknem felnevetett a másik ostobaságán. Ezek a vásári mondatok! Akármelyik tehetségtelen ripacs kitalál ennél jobbat, de ez a fafejű csak ezt képes hajtogatni évek óta.
- Nem ölted meg a kádárt!
- Dehogynem! - vágta rá Kleeros önérzetesen. Pozdorja megakadt. Egy percig csak bámult rá szájtátva, aztán végre eszébe jutott az ideillő folytatás.
- Hazudsz!
- Hát persze, hogy hazudok! - emelte égnek a karját Kleeros színpadiasan. - Szerinted mit kellene tennem? Ó persze, állhatnék békésen és bűnbánóan, míg lemészároltok, de szerintem ez nem valami bölcs dolog. Te mit tennél az én helyemben? Nos?
Számon kérő hangsúlya, és vádlón előre szegezett ujja ismét elnémította Pozdorját. Megzavarodva bámult maga elé.

A pillanatnyi, s felettébb ingatag varázst a nevetés törte meg. Valhel lépett ki a legközelebbi sikátorból, és önfeledten kacagott.
- Azért ezt szívesen megnézném az elejétől - mondta lecsillapodva, de még mindig a fejét csóválta, s vigyorgott. - Amint egy megtért tolvaj a szavaival odaszegez három hústornyot a helyére! Ezt kéne a kocsmákban mesélni, de tartok tőle, hogy senki sem hinné el.
- Meghaltok mindhárman! - ordította Pozdorja, s a düh vöröse lassan kezdte elborítani. Valhel két társa elé lépett, s felemelte a kezeit.
- Rajta! - sziszegte. Egy pillanat alatt lett mókázó vándorból Inkvizítor. - Tégy próbára! Halált akarsz? Azt megkaphatod!
A következő kiáltás végigzengett a kereskedelmi úton, s nemcsak Pozdorja hőkölt hátra tőle, hanem Kleeros és Crois is.
- Hol vannak most a tetőkön lapuló gyilkosaid? - köpte a szót Valhel s előre lépett. - Hívd őket! Adj nekik parancsot! Lövess! Rajta!

Pozdorja rémülten hátrált a fölé magasodó alak elől.
- Halottak mind! S ha nem akarjátok valamennyien így végezni, takarodjatok az utamból, míg igazán meg nem dühödök!
Pozdorja két társa döntötte el a kérdést. Kardjukat az Inkvizítor felé tartva, mintha az megvédhetné őket bármitől is, hátráltak, míg úgy vélték, biztonságos távolba értek. Onnantól pedig futottak, ahogy a lábuk bírta.
Kleeros és Crois Valhel nyomában lépkedtek, s Pozdorján is látszott, hogy rögtön kereket old, mikor felcsattant mögöttük egy jól ismert hang.
- Csak nem képzeltétek, hogy ilyen könnyen kijuttok?!
- Néha a legjobb terv is csődöt mond - mosolyodott el kesernyésen az Inkvizítor s Pozdorjára kacsintott.
- Tartsátok szemmel - szólt oda Croisnak, aztán megfordult, s szembe nézett Vabiggal, aki vagy kéttucatnyi gazfickóval állt a kereskedelmi úton mögöttük.