Valhel szemrebbenés nélkül nézett szembe az erősítéssel. Pedig Vabig mögött jól felfegyverzett csapat állt, s Kleeros többségüket messze elkerülte eddig; a túlélés parancsára.
- Megegyeztünk - mondta az Inkvizítor. Hangjában árnyalatnyi haragot, mélységes megvetést hallott Kleeros, mégis sikerült olyan benyomást tennie, mintha csupán unottan közölte volna a tényt. - Mit akarsz itt?
Vabig rögtön elvörösödött az odavetett kérdéstől. Az idegen érzékeny pontra tapintott. Sosem tűrte, hogy bárki kétségbe vonja maga adományozta jogait, kiváltképp az emberei előtt. Kitágult orrlyukkal szívta a levegőt, hogy méltó választ adhasson, de a másik megelőzte.
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy mi ketten elrendezzük egymást közt ezt az ügyet - mialatt beszélt, kimért léptekkel megindult a másik csapat felé. Kleeros jól látta, hogy egy pillanatra még Vabigon is áthullámzik a kétség, emberei pedig kis híján hátrálni kezdnek. Ám az Inkvizítor nem tett egyetlen fenyegető mozdulatot sem, puszta fellépése bizonytalanította el ellenfeleit.

Szívdobbanásnyi tétovázás után Vabig is megindult. Kleeros magában mulatott volna a céh főnök nyilvánvaló dilemmáján - hiszen az emberei előtt nem látszhatott gyávának, de jól tudta, hogy az idegennel szemben semmi esélye - ha előtte-mögötte nem ellenség állt volna.
Alig pár percig tartott Vabig és Valhel diskurzusa, amiből még Kleeros sem hallott egy árva szófoszlányt se. Végül a két alak elvált, s Vabig intett az embereinek. Egy perc múlva nyoma sem volt a válogatott gazemberek kompániájának.
- Hát ezt hogy az ördögbe csináltad? - Crois ugyancsak döbbenten tekintgetett körbe, még mindig valami cseltől tartva.
- Pénzt ajánlottam neki, cserébe az életünkért - sóhajtott az Inkvizítor. - Mivel nagyjából nyolcszoros túlerőben voltak, én pedig rögvest összeesek a fáradtságtól, más ötletem nem nagyon volt.
- Rengeteg pénzt kellett kérnie - mondta lassan Kleeros. - Nem hinném, hogy hirtelen volt nálad annyi.
- Hát nem is. De mivel aki időt nyer, életet nyer, ajánlottam egy alkut neki.
- Miféle alkut?
- Holnap délben kap tízezer aranyat, különben azt csinál velünk, amit akar, én legalábbis nem fogok ellenállni.
- Elment az eszed? - kiáltott fel Crois. Hangja még jó ideig visszhangzott a néptelen úton. - Honnan a keserves ménküből szerzünk holnap délig tízezer aranyat?
- Olyat tesztek, amit én nem tehetek meg.
- Mégis mit?
- Fogadtok a holnapi gwuff-versenyen - mondta lassan szélesedő vigyorral az Inkvizítor, s meglengetett előttük egy tömött pénzes zacskót.

A két férfi pillanatokig nem jutott szóhoz a megdöbbenéstől. Ennyi elég volt Valhelnek, hogy zsebre vágja a zacskót, s elinduljon vissza, a város belseje felé. Kleeros és Crois tehetetlenül néztek össze. Végül az öreg vállat vont, eltette kardját és az Inkvizítor után indult. Kleeros maradt utolsónak. Egy gyors pillantást vetett a kapu felé, de mielőtt egy lépést is tehetett volna, apró mozdulat vonta magára a figyelmét. Az egyik sikátorban apró fémtárgyon csillant a kapubástya fáklyáinak fénye. Bár csupán egy pillanatra látszott, Kleeros mégis felismerte. Nehéz sóhajjal indult két társa után. Mikor előtte elhaladtában bepillantott a nevezett sikátorba, egy lelket sem látott. Mégis biztos volt benne, ha csak egyetlen öllel közelebb megy a kapuhoz, a következő csillanást akkor látja majd, mikor a testét átütve előbukkan a mellkasából az a nyílhegy.

Valhel szobája nem volt túl nagy, hármuknak pedig kifejezetten szűkösnek bizonyult. Azt a keveset, ami hátra volt még az éjszakából, valószínűleg csupán az Inkvizítor aludta végig. Kleeros egész idő alatt hallotta hipnotikus monotonitással felhangzó légzését, amit pillanatokra el-elnyomott Crois forgolódásának zaja. Ő maga mozdulatlanul hevert a padlóra terített takarókon, de egy percet sem aludt. Füle önkéntelenül is a kinti zajokat osztályozta, bár Valhel nagyvonalú legyintéssel intézte el az aggodalmaikat.
- Vabig kapzsi. Pénzt akar, s e vágya kiszámíthatóvá teszi - magyarázta, miközben takarékos mozdulatokkal ágyazott. - Most csak a töredéke van nálunk annak, amit holnap megkaphat. Úgyhogy várni fog.
- És mi a biztosíték, hogy holnap nem áll elő még néhány emberrel? S ha így lesz, mit ajánlasz neki? A várost? - Crois szemmel láthatóan nem volt megelégedve az események alakulásával, s ennek gyakran és hosszan adott hangot.
- Holnapra kipihenem magam, úgyhogy más lesz alkupozíciónk, másrészt pedig csupán a kapun kell kijutnunk, onnantól Vabig nem számít.
- Ez talán nehezebb lesz, mint gondolnád - figyelmeztette Kleeros komoran Valhelt. A másik azonban nyugodtan leheveredett az ágyára, miután mindkét vendége visszautasította a felajánlott nyoszolyát, s mosolyogva hanyatt feküdt.
- Holnapra ez nem jelent gondot!

Másnapra sem javult sokat az idő, de legalább az eső nem esett. A nedves, nyúlósan hideg reggel azonban cseppet sem derítette jókedvre Kleerost. Világéletében jobban kedvelte a napsütést, mint a szürke felhőket. Ráadásul nem is aludta ki magát, a gyomrában tanyát vert jégtömb miatt étvágya sem nagyon volt. Ha mindehhez hozzászámította, hogy órákon belül a fél város a fejére vadászik, hát szívesen cserélt volna szinte bárkivel a városban.
Crois ébredés után magabiztosan kezdett magyarázni az Inkvizítornak a gwuffokról, ám hamarosan rá kellett döbbennie, hogy Valhel legalább annyira, ha nem jobban ért a versenyhez, mint ő. Így aztán a sebtében bekapott reggeli, majd az arénához vezető út is parázs vitával telt. A stratégiáról, taktikáról, az állatok erőnlétéről szóló, egymás szavába vágó fejtegetések eleinte csak hidegen hagyták Kleerost, később határozottan idegesítették. Egész út alatt egy szót sem szólt, csak az utcákat fürkészte, és a tömeget, ami egyre sűrűbb lett, ahogy közeledtek a város legforgalmasabb részén fekvő pályához. A végén azonban feladta, mert olyan gyakran pillantotta meg a Céh embereit és orvgyilkosait, hogy már számon sem tudta tartani, hányan lesnek rájuk.

Valhel aranyainak hála gyorsan bejutottak a karámokhoz is. Crois és az Inkvizítor végignézték az összes gwuffot, mindegyiknél meg-megállva, alaposan szemügyre vették, s megtárgyalták az izmos ugrólábak, az elődomborodó mellkas, az apró fej és mellső mancsok minden részletét. Kleerost mindig két lábon álló óriási békákra emlékeztették a gwuffok, a kisgyerekként roppant mókásnak találta a hatalmas, lapos ugrásokat, amikkel a pályát rótták ezek a kétméteres jószágok. Meg a hátukon csüngő apró termetű zsokékat, akik úgy néztek ki a gwuffon, mint egy rosszul felerősített hátizsák. A verseny azonban sosem érdekelte, mert jól látta, mit tesz a futamláz az emberekkel. Itt volt a legkönnyebb elemelni ezt-azt, de a legtöbb idejárónál nemigen akadt érték; azt már régen ott hagyták valamelyik fogadóembernél, s az esetek egy részében a pénz végül Vabignál kötött ki.
- Nézd, azt ott! Azokkal a karmokkal semmi esélye! - suttogta Crois az egyik karám előtt. Valhel bólintott.
- Nem köves pályára való, ha rövidre vágnák, sokkal jobban futhatna!

Kleeros felsóhajtott. Kezdte nagyon unni ezt a témát. Mindenesetre megszokásból odapillantott a gwuff lábaira. Az állat térdizülete pont ellenkező irányban hajlott, mint az emberé, s alsó lábszára tulajdonképpen egybe nőtt az ujjaival, ily módon két könyök hosszú, keskeny talpat alkotott. Ezekről rugaszkodott el, mindkét lábával egyszerre. A hosszúra nőtt karmok miatt az állat talpa nem tud rendesen megtámaszkodni a köves talajon, s mivel nem kapaszkodhat bele, az ugrás irányzéka bizonytalanná válik.
Kleeros eddig bírta.
- Felmegyek, körülnézni - vetette oda két társának, akik úgy belemerültek a karom feleslegességének megbeszélésébe, hogy szinte észre sem vették a távozását.
- Karom, meg izom, fejtartás - füstölgött magában ingerülten. - Az, hogy közben legalább száz gazfickó vesz minket körül, az nem érdekes, de hogy milyen színű az ürülékük ezeknek a dögöknek, az igen!

Magában elismerte, hogy dühét csupán az alvás hiánya, az időjárás és tehetetlenség szította, de képtelen lett volna egy perccel tovább hallgatni a beszélgetést.
Döntését azonban már néhány perccel később keservesen megbánta. Nagyjából akkor, mikor a lelátók forgatagában valaki egy tőrt nyomott a hátába, s az alsó sorok felé kezdte irányítani. Egy szót sem szólt, csak a karját fogta, s Kleeros a szeme sarkából egy ismeretlen arcot látott. Az alsó sorokban ilyen korán még nem sokan ültek. Az ellipszis alakú pálya közepén, hosszában egy alacsony falat építettek. Ennek következtében az első négy sorból nem lehetett látni, hogy a pálya túloldalán mi történik. Ezért a távolabbi, de magasabban lévő sorok ára a fal felhúzása után hirtelen megemelkedett, az aréna tulajdonosainak nem kis örömére.

Már majdnem a pálya szintjén jártak, ami a lépcsőzetesen elhelyezett padok esetében az első sort jelentette, mikor Kleeros érezte, hogy fogva tartója tőre eltűnik a veséje mellől. Bal kézzel hátra kaszált, s ugrott. Már-már kardot is rántott, hogy szembeszálljon a férfivel, de az nem mozdult. Mögötte, halvány mosollyal Valhel állt, s testével takarta a hátrébb lévők elől a másik torkának szegezett tőrt.
- Azért legközelebb légy óvatosabb - mondta Kleerosnak, s fürge mozdulattal eltüntette mindkét fegyvert. - Az övé mérgezett volt.

Kleeroson nyelt egyet, aztán nem mondott semmit. Valhel azonban annál inkább.
- Te meg - mondta barátságos mosollyal az orvtámadónak. - ha van egy kis eszed, most rögtön eltűnsz a városból, mert ha Vabig fülébe jut, milyen ostoba voltál, s elszúrtad a megbízást, hát nem szeretnék a helyedben lenni!
Atyáskodó mozdulattal megpaskolta a férfi vállát, s ellépett mellőle. Kevésbé figyelmes szemlélőnek is feltűnhetett azonban, hogy jobbja kardja markolatán pihen. Az ismeretlen férfi szó nélkül megfordult, s eltűnt a tömegben.
- Te meg ne csatangolj csak úgy el, ebben a nyüzsgésben akárki végezhet veled, ha egyedül talál - folytatta az Inkvizítor. - Most megnézünk néhány menetet, aztán fogadunk.
- Megnézünk néhány menetet? - kérdezte Kleeros rosszat sejtve. - Mégis mennyit?
- Nem tudom, nyolcat, tizet - felelt Valhel szórakozottan, s máris pályát fürkészte. - Csak amíg belerázódom.

Kleeros lerogyott az egyik padra.
- De hát összesen tizenkét menetet rendeznek egy nap!
- Igen, hát valóban elég szűkös a választék, de azért semmi gond. Három, négy jól eltalált tippnél nem lesz szükség többre!
Kleeros felnézett az égre, mintha onnan várná a segítséget, de az alacsonyan terpeszkedő, összefüggő felhőtakaró néma-szürke mozdulatlansága adott választ. S két napja először azt kívánta, bár történne végre valami.